Régi ismerős tűnik fel újra nap mint nap a Budapest Tenisz Centrumban: olyannyira régi, hogy az első felnőtt egyéni bajnoki címét 16 évesen 1988-ban nyerte, és olyannyira ismerős, hogy gyakorlatilag nincs ember a magyar teniszéletben, aki ne tudná, ki Noszály Sándor. Azért segítünk, pusztán pontosítás végett: szűk elit tagja, mert egyike a kevés top100-asunknak a világranglistán, összesen 16 alkalommal nyert felnőtt bajnoki címet, 15 győzelmet aratott a Davis-kupában, ötször választották az év teniszezőjének itthon, öt Grand Slam-tornán szerepelt a főtáblán, játszott olimpián… Legenda, na. Van már tanítványa, de van még szabad kapacitása, aki órát szeretne tőle, egyeztessen a recepción.
- Újra itt. Tekinthetjük ezt neked hazai pályának? Hiszen a közelben is laksz.
- Meg itt is nőttem föl, meg elég sokat játszottam a BSE pályáin is anno… Mondjuk nem voltam soha BSE-s, de sokat edzettünk itt az egyes pályán. A lényeg az, hogy a szövetségnél voltam, onnan eljöttem, sok volt nekem az utazás nagyon, úgy döntöttem, nem akarok többet már ennyit menni, mert évi húsz-huszonöt hetet utaztam. Szendrei Danival és Balázs Attilával nagyon jóban voltam, így, hármasban utaztunk, amikor Attila visszatért, amikor bement a legjobb százba, de sajnos utána megsérült, tehát a viszonyunk szinte ezeréves. Gyurival is, mert én voltam az edzője, amikor megnyerte a Roland Garrost junior párosban, a családdal is, meg itt mindenkivel jó a kapcsolat, ez fontos.
- Akkor jó érzésekkel jöttél vissza.
- Persze, abszolút.
- Mik az aktuális feladataid itt, amiket vállaltál?
- Most egyelőre két orosszal játszom pár órát, a Savgira testvérekkel, meg magánórákat tartok még mellettük, de bármilyen feladatot kapok Danitól, azt nagyon szívesen fogom csinálni.
- Hogy látod Savgiráékat, hogy haladnak a fejlődés útján nálunk?
- Fiatalok. Az idősebbik testvér, Alekszej nagy melós, ő mindent megcsinál, a kisebbik, Ivan nagy tehetség, őt kordában kell tartani, de rendesen csinálják, versenyzők akarnak lenni. Nyomják keményen, külön trénerrel, fizióssal a tenisz mellett. Meglátjuk. A munka bennük van.
- Te választottad őket, vagy ők téged?
- Pont úgy alakult, hogy amikor jöttem, akkor edzőt kerestek. Próbálták több edzővel is, aztán elkezdtük, most már több mint másfél hónapja vagyunk együtt.
- Tudják, hogy ki most az edzőjük? Tisztában vannak a múltaddal?
- Tudják.
- És a klubban megvan a respekted?
- Hát persze, a tenisztársadalom azért szűk réteg.
- Mi az öt legszebb tenisszel kapcsolatos emléked akár játékosként, akár edzőként?
- Talán az, hogy megvertem öt Grand Slam-győztest a saját kedvenc borításán: Albert Costát, Carlos Moyát, Andrés Gómezt és Sergi Bruguerát salakon, Pat Cash-t pedig szőnyegen – azt gondolom, ennek a felületnek a tulajdonságai elég hasonlóak a fűhöz. De ha ez így csak egynek számít, megemlíthetem még a Davis-kupát, amikor megvertük az argentinokat meg az ausztrálokat, feljutottunk a világcsoportba, edzőként pedig talán kezdhetném a legkorábbival, amikor Gyuri Garrost nyert juniorban. Szeles Mónival is utaztam, voltak szép eredményei, még akkor is harmadik volt a világon, és amikor Piros Zsombi megverte Cilicet a Davis-kupában, az volt még nagy élmény, meg mellette nyert pár challengert, azok is nagy élmények voltak, de igazából ennyi. Ebben benne van minden.
- Ha visszatekerhetnéd az időt, min változtatnál a karrieredben?
- Hát, ez nehéz, játékosként nekem az volt a legnagyobb pechem, hogy nem volt olyan edzőm, aki technikát tanított volna fiatalkoromban. Kilencévesen kezdtem, tizenegy évesen már Santoro mögött második voltam Európában a tizenkét éven aluliak között, és igazából nem foglalkoztam azzal, milyen technikával nyertem a meccseket, mert fizikálisan kompenzáltam. Ha újrakezdhetném, olyan edzőhöz mennék, aki technikát is tanít.
- Mi most a rövid és hosszú távú célod?
Most itt vagyok. Az majd kialakul. Csinálom a dolgom
