Egy a Budapest Tenisz Centrumot is érintő jeles jubileummal búcsúztatjuk az óesztendőt: 2023-ban volt 20 éve, hogy vezetőedzőnk, Balázs György megnyerte a Roland Garrost a juniorok között párosban. A partnere az izraeli Dúdi Szela volt, öt mérkőzést kellett ehhez behúzniuk, a fináléban a szlovák Kamil Capkovic és a grúz Lado Csihladze kettősét múlták felül 5:7, 6:1, 6:2-re. Nagy siker volt ez akkoriban, és manapság is az lenne, le a kalappal Gyuriék előtt két évtized távlatából is – és ki gondolta volna, hogy már ennyi idő eltelt azóta…?
- Látva ezt a hihetetlen pörgést, ami most körülvesz, hogyan gondolsz vissza a húsz évvel ezelőtti önmagadra? Hogyan látod most az akkori, tizennyolc éves Balázs Gyurit?
- Ez egy nagyon jó kérdés. Hogy őszinte legyek, egyrészről sosem jut eszembe, hogy én valaha megnyertem egyszer a junior Roland Garrost párosban, meg hogy a korosztályos világranglistán harmadik voltam. De másrészről – és ez jó sztori – amikor a kisfiam itt van, akkor meg napi szinten eszembe jut, mert a párizsi győzelemért kapott ezüsttálca az a tálca, amin a kakaós csigát meg a kakaót be szoktam vinni Matyikának a tévé elé a nappaliba, amíg én készülődök, fogat mosok és öltözködök.
- Akkor már megérte megnyerni. A legtöbb trófea csak porosodik valamilyen vitrinben, a tulajdonosa teszegeti jobbra-balra, aztán egyszer csak a padláson vagy a pincében landol.
- Ez így van, egyéb trófeák vannak itt-ott több házban is, de egyedül a Roland Garroson szerzett az, ami a nyomtató mellett található otthon a nappaliban. Nagyon szeretem, egyébként ki szoktam tisztítani, mert berezesedik, ezt meg szoktam tenni két-három évente, és akkor fénylik, emiatt már önmagában egy jó emlék. Meg egyébként eszembe szoktak jutni a játékosok, akikkel juniorban játszottam, illetve most Fábi kapcsán elég sokkal találkozom is vagy edzőként, vagy még néhányan játékosok.
- Szokott ez szóba kerülni?
- Maga a Roland Garros nem szokott szóba kerülni, ez inkább Magyarországon szokott, aki még emlékszik rám juniorból, amikor tizennyolc éves voltam – hát ugye most harmincnyolc vagyok, eltelt húsz év, de azért hébe-hóba szóba jön, és meleg szívvel gondolok az összes napra. Meg inkább arra az egész évre, mert nekem az egy annyira jól sikerült esztendő volt. Bár egyébként ha továbbmegyünk, akkor Wimbledonban már lesérültem, ami a Roland Garros után ugye csak néhány héttel következik, és ott sajnos feladtam a párost, mert részlegesen elszakadt a vállam már kint egy edzés közben. Szóval sajnos ott a második fél évem már nem volt annyira jó, mint az első, de az előtte lévő év, meg azért ez a 2003-as első fél év is szuper volt. És Wimbledontól jött egy mélyrepülés, ott gyógytornáznom kellett hónapokig. Igazából sok emlék van…
- A meccslabdára például emlékszel?
- Magára a meccslabdára konkrétan nem emlékszem, de arra igen, hogy Dúdi Szela akkoriban talán az egyik legjobb barátom is volt, nem csak páros társam, és sokat jártunk együtt nemzetközi versenyekre a felnőtt korosztályban is utána. Szóval a meccspontra nem, de a meccsekre emlékszem. Arra emlékszem, hogy ezekben az években Hornok Miklóssal rengeteget edzettünk, iszonyatosan sok versenyre elkísért engem és rengeteg edzésmunkát tett belém, nagyon-nagyon sok technikai elemet tanított nekem, a tenyeresemet nagyon átalakította, meg az egész játékfelfogásomat. Hornok Mikinek a tizenöttől tizennyolc éves koromig terjedő időszakért óriási köszönet jár, illetve minden edzőmnek, aki foglalkozott velem azokban az években, de ezen a helyszínen, a Roland Garros heteiben Noszály Sanyi volt velem. Aki ha jól emlékszem, hetvenkettes születésű, és akkor 2003-ban harmincegy éves lehetett, ez a durva: őrület belegondolni, hogy én vagyok most harmincnyolc, és ő akkor volt harmincegy, mert nekem ő ilyen idősebb felnőtt embernek tűnt… És Sanyival is annyira jól kijöttünk, meg emlékszem, hogy a meccslabdáknál a nyolc között, az elődöntőben, a döntőben, amikor kiszaladtam hozzá a lelátóhoz, megfogta a kezemet, odarakta a saját pulzusához, és kérdezte, hogy érzem-e, mennyi. És körülbelül kétszáz volt! Őrületesen vert, alig kapott levegőt, annyira együtt élt a játékkal és örült nekem.
- Szív-lélek ember…
- Igen, Sanyi szív-lélek ember óriási energiákkal. Azért azokban az években én kilencvenöt százalékban Mikivel voltam, és utána elég sokat változott az életem minden fronton, de Sanyival éltük ezt meg. Aztán rohantunk haza, emlékszem, de hát jöttek a további tornák meg teendők meg érettségiznem kellett talán akkor, szóval azért sűrű időszak volt minden tekintetben.
- Azt lehet mondani, hogy ez volt a pályafutásod csúcsa?
- Hát igen, juniorban mindenképp, annak nagyon örülök, hogy nyertem felnőtt tornákat, voltam felnőtt magyar bajnok szabadtéren – ugye azt mi, teniszezők úgy értékeljük, hogy a szabadtéri ob rangosabb, mint a fedett ob –, voltam Davis-kupa-csapattag sokszor, vertem meg top100-as meg top300-as játékosokat többször, de azt gondolom, hogy bár a 2002-es is jó volt, ez a 2003-as junior év nagyon vitte a prímet.
- Dúdi Szeláról tudsz valamit, hogy mit csinál mostanában, hogy van?
- Dúdival körülbelül négy éve találkoztunk legutóbb Wimbledonban, amikor Ati öcsém ott játszott selejtezőt, és akkor övé volt a nyitómeccs. Úgy emlékszem, ő is selejtezőt játszott már akkor, mert százon kívül volt a világranglistán, és ott beszélgettünk. Jó fej volt, azóta is váltottunk egy-két üzenetet, különösebben nem tartjuk a kapcsolatot, de amikor találkozunk, mindig eldumálunk pár percet. Abbahagyta azt hiszem már ő is, tenisziskolát csinál, a bátyjának van egy teniszsulija, vele is jóban voltam, lehet, hogy oda bedolgozik néha.
- Gyuri, utolsó kérdés, ami voltaképpen az elsőnek a fordítottja lesz: gondoltad volna akkor, hogy húsz év múlva itt fogsz tartani, hogy egy teniszklubnak vagy a vezetőedzője, a kisfiad közben itt rohangál körbe-körbe, százfelé figyelsz, mindenki hozzád fordul mindennel, öt különböző dolgot intézni egyszerre, közben még ebédelsz is? Így képzelted akkor, 2003-ban a 2023-as énedet? Vagy nem képzelted sehogy?
- De, képzeltem, azért álmodoztam én sokszor akkor is. Azt hittem, hogy ki fog jönni az elvégzett munka, amit én anno beletettem, de sajnos nagyon sok sérülés befolyásolta a pályafutásomat, illetve egyéb dolgok is akadályoztak, nyilván sokszor a saját természetem is beleszólt, meg több más egyéb külső körülmény is. Én akkor azt gondoltam, hogy tovább fogok jutni a tenisz-világranglistán, ha csak azt nézzük, de én nem az az ember vagyok, akinek a tenisz-világranglista a mérce. Ha kicsit tovább játszottam volna, még egy pár évet, akkor valószínű, hogy jutottam volna picit előrébb, de top100-as nem hiszem, hogy lettem volna, talán a top200-300 szintjét el tudtam volna érni. Viszont más fronton meg nagyon örülök annak, hogy nagyon jó barátaim vannak, akik a barátaim, azok nagyon szoros kapcsolatok nekem, amiatt pedig, hogy van egy ötéves fiam, nagyon-nagyon boldog vagyok. Örültem volna, hogyha úgy van ez most harmincnyolc évesen, hogy továbbra is egy teniszklubnak vagyok a vezetőedzője, továbbra is egy olyan szintű játékosnak, mint Marozsán Fábián vagyok a főedzője, meg egy ilyen gyönyörű kisfiú apukája. Ami a jelenlegi életemben minimálisan csalódás – de ezt az agyamban átkonvertáltam már –, az az, hogy a saját családom már nincs együtt. Ha ennyi idősen valamilyennek elképzeltem magam, akkor Balázs György egy olyan Balázs Gyuri, aki boldog, végzi a munkáját, minőséget ad, figyel mindenkire. Igyekszem ilyen lenni, amennyire tudok, de sajnos ebben a szétszakadásban, ami az elmúlt egy-két évben történt, egy fenékkel ennyi lovat nagyon nehéz megülni. De annak továbbra is örülök, hogy ebben a közegben vagyok a Budapest Tenisz Centrumban, szeretem az öcséméket, Daniékat, akár nevesítve is le lehet írni, a gyerekkori barátaim, a kis Matyikával is nagyon jó a kapcsolatom, csak hát kevés. Azért azt gondolom, hogy sok mindent másképp csinálnék, de örülök az életemnek, hogy van és hogy ilyen.
